Még néhány óra és partra, vagy valamire szállunk. Fogalmunk sincs, hogy mi lesz, de ennél sokkal ijesztőbb az, hogy sokunk meggyőződése szerint a tábornokainknak még ennél is kevesebb fogalmai vannak. Amint az szokásos ezt a bizonytalanságukat iszonyatosan nagy pofával igyekeznek leplezni, jönnek majd az önünneplések, pillanatokon belül meghallgathatjuk a budai zsúrfiút, amint súgógépről felolvassa azt, amit a kurzus ifjú szövegíró titánjai vele elmondatni akarnak. A múlt évben ingatlanügynökre vette a figurát, körbemutogatta nekünk a Sándor palotát, de tudtommal még nem jelentkezett rá komolyabb vevő.
Megszoktuk, hogy ebben az országban osztályvezető-helyettestől magasabban beágyazódott szájtól őszinte szót ne is reméljünk, de ez a mostani kurzus mégis képes volt még a legcinikusabb embert is meglepni. Ennyire pofátlanul, ennyire aljas módon talán még Rákosiék se hazudtak a képünkbe. Mondtak errefelé súlyos hülyeségeket a másodlagos frissességű notabilitásaink, de többnyire olyas dolgokat hangoztattak, amelyekben ők legalább masszívan hittek. Az orbáni hatalom ebben is minőségi változást hozott: úgy hazudnak kenetteljesen bele a pofánkba, hogy közben ők is tudják, miszerint minden egyes szavuk hazugság.
Hogy mi lesz, nem tudni. Hogy megszívjuk-e, nem tudni. Nincs konkrétum egy centi se, löttyös nagyotmondások vannak, megfoghatatlan hasonlatok, és valami homályos ígéret arra, hogy majd, egyszer jó lesz. Hogy kinek? Úgy általában. Hogy mikor? Na, ez azért eléggé konkrét: mindig egy-két év múlva. Mindig. És hogy milyen módon tudjuk ezeket a nyálkás ígéreteket számon kérni? Sehogyan, majd ők megmondják, hogy teljesültek, oszt jónapot.
A Magyar Köztársaságot felszámoló szegény beteg embert más, úgyszintén szegény beteg emberek vezénylő tábornoknak titulálták egy súlyos pillanatukban. Ez a szegény beteg ember többnyire úgy viselkedik, mint amikor egy őrmester, aki az eszét az altiszti kantinban már rég elitta tábornokot játszik. Bárkit kizavar a pergő ágyútűzbe, ha a pillanatnyi érdekei úgy kívánják, és ha valami balul ütne ki, elbujdosik és a balhé elvitelét ráhagyja egy beosztottjára. Vagy többre, lásd a 2006-os elveszített választást.
Orbán Viktor amióta aktív politikus soha semmi hibát nem követett el, mert ő hibázni genetikailag képtelen. Ő ugyanis a Kiválasztott, az Örökös Alfahím. Ha tehát valami rosszul fog alakulni jövőre, azért mi, a tábornok katonái, valamint a körülmények lesznek a hibásak. A Vezénylő Tábornok nem hibázhat.
Álljon itt mementóként egy másik tábornok levele.
Ezt a pár sort Dwight Eisenhower, a szövetséges erők európai főparancsnoka vetette papírra 1944 júniusában, közvetlenül a normandiai partraszállás előtt. A körülbelüli fordítása így nézne ki:
A Cherbourg és Le Havre környékén végrehajtott partraszállás során nem sikerült megfelelő hídfőállásokat kiépítenünk, és ezért visszavontam csapatainkat. Döntésemet, hogy ebben az időpontban és ezen a helyen támadjunk az ellenségre, a legmegbízhatóbb rendelkezésre álló információkra alapoztam. A gyalogság, a légierő és a flotta mindent megtettek, ami tőlük bátorság és kötelesség terén elvárható volt. A partraszállási kísérlet kudarcáért egyedül engem terhel a felelősség.
Ezt a levelet arra az esetre szánta, ha balul ütne ki a partraszállás. Nem így történt, de szerencsére a levél mégis fennmaradt, így mi képet alkothatunk arról, hogy körülbelül mi is az a felelősség, és annak a felvállalása.
Egy érdekességre felhívnám a kedves olvasó figyelmét. Eisenhower, miután papírra vetette ezt az üzenetét egy aprócska változtatást eszközölt rajta. A "csapatokat visszavontuk" mondatvégi pár szót kihúzta, és helyette ezt írta: "visszavontam csapatainkat". Én vontam vissza, én döntöttem, én vállalom a felelősséget.
És most jöjjön a mi újévünk, hallgassuk a jutasit, aki tábornoknak álmodja magát.