Gusztus, meg jórészt élettapasztalat dolga, ezért kérném a nemmegkövezésemet, de nekem nagyon nem jöttek be a komplex szerszámok. Talán azért, mert használni is szerettem volna őket? Nem tudom, a lényeg, hogy a "multifunkciós" jelző még intenzívebb pénztárcaelrejtésre ösztönöz, mint a napokban megénekelt "összefogás". Hangsúlyozom, hogy ez nem ideológiai alapon lett nekem, hanem tapasztalati úton. Ma is rohad pár ilyen multifunkciós cucc a lomtáramban, olyan komplex eszközök, amelyek vágásra, csavarozásra, reszelésre, kalapálásra egyaránt alkalmatlanok.
No, szóval az én szeretetemben sajnos nem nagyon tudott megmaradni a svájci bicska, a zsebben hordható ilyen jellegű alkalmatosságom egy darab penge, semmi kanyarfúró, semmi kalibrálható öntökönszúró, és igen, inkább cepeltem magammal a csavarhúzót, a papagájfogót, a vasfűrészt, tény, hogy macerásabb, de legalább működött a dolog. Ezzel szemben a társadalom úgy látszik nem szopott még eleget az ilyen univerzálisan multifunkci dolgokkal, mert még mindig az az erős meggyőződése, hogy bármilyen bajára ugyanazt az összetett csudaszerszámot kell használni, igen, az államot.
Legyen szó csirkevágóhídról vagy szerelemről, a megoldás: az állam.
Vannak ezek az izék, mindenféle kutatások, felmérések, megszámlálások, amelyekbe beleverünk egy jó adag erőforrást, eddig rendben, majd a kapott eredményeket nem ám hogy felhasználjuk a közös ügyeink épeszűbb viteléhez, hanem hisztérikusan kikelünk ellenük és eldöntjük, hogy mi márpedig megváltoztatjuk azokat, ha törik, ha szakad, és ez már nem nagyon lenne rendben. A képviseleti demokráciának ugyanis pont az lenne a lényege, hogy a polgárok állama a polgárok mindenkori igényeit és törekvéseit szolgálja ki, és nem az, hogy az állam vízióihoz igazítja a polgárokat. Ennek a mostaninak például van egy víziója arról, hogy mi is az a család, és van hatalma is, nem sok, de mégiscsak van ahhoz, hogy kisebb Prokrusztész-ágyakat fabrikáljon és azokkal kísérletezgessen. A polgárok a családról mindeközben pedig ezt gondolják:
Házasságban élők arányának a változása néhány korcsoportban, 1990=100
A fenti grafikon azt kívánja illusztrálni, hogy - bármennyire is meglepő, de - a dolgok változnak. Például 1990-ben még a 15-19 éves korosztály 3,9%-a házasságban élt, 2011-re viszont már csak a 0,3%-uk. A 20-24 éves korosztályban ugyanez az arány 39,3%-ról 3,5%-ra módosult. Nagyjából azt látni, hogy akik a rendszerváltás környékén lettek ivarérettek azok nem nagyon szeretnek házasságban élni, akik pedig a rendszerváltás után azok nagyon nem. Hogy miért, az egy érdekes kérdés, kutatják ezt is szaporán, de ha kicsit alaposabban beleássa magát az ember arra jut, hogy ez is egy olyan dolog, aminek számtalan és egymással kellően komplex módon összegubancolódott oka van, és még csak azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ennek a változásnak lenne valamiféle értékkel bíró iránya. Nyilván, akinek van egy szép, régi meséje az azt tapasztalja, hogy ez a változás nagyon nem igazodik az ő meséjéhez, és mivel zsigerileg konzervatívak lennénk mi, emberek így bármiféle változást nem annak fogunk fel, ami, hanem arra reflexből rámondjuk, hogy: romlik! Teszt: kérdezzen meg a kedves olvasó találomra egy ötven feletti embert, mibe, hogy azt fogja mondani, miszerint régen, az ő idejében még minden jobb volt. Ezek a mai fiatalok, ugye?
És hát ha valami elromlott, akkor azt meg kell javítani, de hogyan, nos, ez nálunk nem kérdés, állammal.
A belvárosi liberális, a szólásszabadság, a mindenféle szabadságjogok bajnoka az állammal veretné pofán azt, aki olyant mer szólni, ami neki nem tetszik.
A kádári elit reminiszcenciája az állammal állíttatná vissza a megkopott kulturális dominanciáját. Szíveskedjen az állam kényszeríteni mindenkit, hogy a kedves elit preferenciáit szeresse. Ha erre az állam nem hajlandó, akkor ott diktatúrát kiáltunk, és követelünk egy másik államot, amelyik hajlandó erre a kényszerítésre, amit nevezünk vala igaz demokráciának.
A rengeteget, de sajnos igen kis hatékonysággal dolgozó magyar termelő úgyszintén az államtól követeli azt, hogy csináljon valamit, ami kipótolja azt, hogy ő nem képes és nem hajlandó hatékonyabban dolgozni sokat. Az állam ez ügyben mit tehet? Elvesz pénzt a polgároktól és odaadja azt elherdálásra azoknak, akik saját kútfőből képtelenek a hatékonyabb munkavégzésre. Ezt a kiterjesztett hatékonytalanságot nevezé vala összefogásnak és győzelemnek a kapitalizmus törvényei fölött.
A változás gondolatát elviselni nem képes matematikus professzorok pedig mindenféle elaborátumokban és rádiós interjúkban kérik számon az államtól, hogy miért is nem tesz meg mindent a változatlanság érdekében, hiszen azt ők már megszokták és ragaszkodnának hozzá. Bezzeg ezerkilenszázötvenkilencben, na, azt kérnénk üstöllést vissza, kedves állam!
No meg a csúcsok csúcsa, ez a vicces kis igény az állami búgatásra.
Ha a fiatalok (és egyre inkább a kevésbé fiatalok is, lásd a grafikont) nem akarnak oldszkúl családban, azaz házasságban élni, akkor jöjjék az állam, ez a svájci bicskája a társadalomnak és oldja meg, hogy akarjanak. Az állam, tehát a hatalom, illetve azok birtokosai pedig követik a saját logikájukat és azt mondják, hogy no, ha erre van igény, hát teszünk mi valamit, amire rá tudjuk fogni, hogy az a megoldás része, mert ha valami szavazatot hoz, akkor azért bármit. Lesz tehát állami búgatás, a részletek még homályosak, gondolom lesz cukkolókanca is, de zene, az egészen biztosan, hiszen ilyesmire bármikor kapható egy tisztességben (annyi, amennyi) meghülyült celeb, és még ki tudja mi mindent bír kifundálni ez az államba szépen betokozódott KIM-es hűdekonzervatív aranyifjúság két csík kóla felszippantása után. Állami táncház, vagy ezt már írtam?
Vicces kis paradoxonban élünk. Tökig járunk az etatizmusban, többnyire látjuk is azt, hogy az állam, mint mindent vivő svájci bicska jellemzően lószart se tud megoldani, sőt, leginkább még sima bicskaként sem bír funkcionálni, de az állam minden alkalmatlanságára gyógyírnak a még több államot óhajtjuk. Oldal, meg úgy egyáltalán bármifüggetlenül is. Agyrém. Gerjedelmünkre is lassan az államot hívjuk, kapja marokra a problémát, oldja meg, és ha valaki fel is merészelné vetni, hogy az egyénhez közelebb a jobbkeze, mint az állam, akkor azt uniszónó ordítják le a párt-, és ezen keresztül az államfüggők, nem!, ezt így, saját kezűleg nem lehet, majd a Bajnai! Az állam, a hatalom, illetve azok, akik azt birtokolják örülnek ennek, és ez érthető, ki ne örülne annak, ha vígan játszadozhat milliós legális és picivel nagyobb illegális jövedelmeket zsebre rakva a mások cerkájával, mindenféle elszámoltatás, felelősség, kockázat nélkül, ha pedig bedől a vállalkozás, akkor ott a soron következő garnitúra államfüggő polgár, aki majd lelkesen követeli, hogy a balfasz, semmire se jó állam helyett legyen még több balfasz, semmire se jó állam.
Azt pedig, hogy a társadalom (melyet a bonmó szerint az erényeink szültek) nem csak az állammal (melyet ugyanazon bonmó szerint a bűneink miatt kellett életre hívnunk), mint univerzális svájci bicskával tud problémákat megoldani, hanem sok-sok apró és kellően diverzifikált célszerszámmal is sürgősen felejtsük el, mert még liberálisnak néznének minket, aminél nagyobb szégyen embert ma Magyarországon nem igazán érhet.