Ízlelgessük: Emberi Erőforrások Minisztériuma. Az ember, mint erőforrás. Bekötjük a jászol elé, gondoskodunk róla, hogy mindig legyen előtte széna, az önitatóból folyjék a friss víz, naponta kétszer fejjük, majd ha már letejelt mehet a vágóhídra, lesz belőle emberpárizsi. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy az embert szaporítani is fontos, a nőstény egyedeket életciklusuk során három-ötször elvisszük búgatni (ma még elvisszük, de már dolgozunk a mesterséges megtermékenyítés projekten, hiszen rájöttünk, hogy pazarlóan gazdálkodunk ezzel az erőforrással, ha ilyen hülyeségek miatt elvonjuk akár csak fél napra is a tejtermeléstől), figyelemmel arra, hogy a 2,1-es reprodukciós mutató kijöjjön. Az ember, mint erőforrás szorgalmasan kérődzve termeli a nemzet számára a profitot, a hét hat napján, azért csak hat, mert a hetediken az ember elhajtatik a templomba, meghallgatni Balogh tiszteletest amint éppen Mammonról és a haszonelvű világ erkölcsi alávalóságáról prédikál, de az esti fejést az ember még a hetedik napon sem úszhatja meg, ez van, egy erőforrással nem szabad pazarolni, hiszen az a protestáns etika szerint Isten ellen való vétség lenne.
Ha van olyan állapota ennek az országnak amit nehezen viselek, akkor ez a hasznosság-elv fetisizálása nagyon az. Ez az elv, ami lépten-nyomon előjön ha a megfigyelő olyasmit tapasztal, ami az ő ízlésével nem egyezik. Nem, ez sajnos nem egy a szokásos "Orbánahibás!"-dolgaink közül, és sajnos itt még csak azt se lehet mondani, hogy ez a szemlélet mutatna bármiféle oldalfüggőséget, én például akkor kezdtem el kiszeretni egy nagyonliberális, nagyonhumanista blogból, amikor egy kellően nehezen megítélhető ügy (nyerőgépek instant betiltása) kapcsán a nagyonliberális, nagyonhumanista, nagyoncsúcsértelmiségi immáron tizedjére írta le, hogy "hasznos", és ha még a nagyonsatöbbi is úgy tekint a társadalomra, mint ha az a Türhőtüttősi Termelőszövetkezet Emberpárizsi Előállító Melléküzemága lenne, akkor hol keressem én ebben az országban azokat, akik az emberi létezés során olyan pimf szarságokat is hajlandóak meglátni, hogy a hasznosságon túl talán olyan érték is létezhetne, mint az önmegvalósítás. Elkeseredésemben abba is hagytam az írást hónapokra, sajnos csak hónapokra, mert ott már akkor végleg abba kellett volna hagynom, illetve valójában el se kellett volna kezdenem, de hát ez egy olyan dolog, amire ha el se kezdem akkor soha nem tudok rájönni, szóval ennyit a magyarázkodásról, ilyenek vagyunk, saját magunkat haszonállatként tartó haszonállatok, vita köztünk leginkább abban van, hogy melyikünk hajt több hasznot illetve melyikünk intendánsa hozza ki belőlünk a legjobban a profitot.
Mondanám, hogy szarunk mi az önmegvalósításra, mint értékre, de ez így, ebben a formában nem igaz, mert nem szarunk, hiszen az valamiféle ignoráns magatartást feltételezne, és ilyesmiről szó sincs, mi inkább hisztérikusan ütünk-vágunk, terelnénk vissza a jászolhoz és a fejőgéphez azt, akinek egyáltalán meg mer fordulni a fejében az önmegvalósítás gondolata.
Nehezen tudom szavakba önteni mit éreztem, amikor az Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnéséről beszámoló posztok, írások alatt azt a rengeteg "haszonelvű" kommentet olvastam. Hogy na tessék, ezek ilyesmikkel basszák el a drága tenyészidőt, osztán mondja már meg valaki, hogy ki dolgozik helyettük? Hát ne már, a mi pénzünkből ilyen hülyeségekkel szórakoznak, maguknak keresik a bajt, és akkor most még sajnáljuk is őket? És még vagy féltucat hasonló, elnézést, de nem idézném őket, biztos vagyok abban, hogy a kedves olvasó is megtalálja ezeket a kedves kis megmondásokat ha nagyon akarja. Illetve sajnos akkor is, ha nem akarja. A haszonállat-társadalomban sajnos az önmegvalósítás ezen formája, tehát a hegymászás bőven ott van a leginkább leszólt, megvetett, "haszontalan"-nak bélyegzett megnyilvánulási formák között, és ha a többségi vélekedésen múlna akkor az ilyen hegyre járó deviánsok még a karámot se hagyhatnák el, nem hogy egyenesen közpénzen is.
A szokásos forgatókönyv szerint most kéne jöjjön az írásnak az a része, amelyik megpróbál érvelni amellett, hogy de, igenis a hegymászás "hasznos", és persze bennem is erős a késztetés arra, hogy így folytassam, csak hát ugye ez oda vezetne, hogy én is pontosan azt csinálnám, amit eddig bíráltam, önfarkába harapó mérgeskígyó, tehát nem ez fog jönni, hanem.
Hanem az, hogy hagyjuk már a fenébe ezt az értékítéletet, hogy: "hasznos". Ebben ugyanis benne van az is, hogy a társadalomnak mint olyannak lenne egy célja, lenne egy kijelölt útja, aminek az elérésén mindenkinek munkálkodnia kell, a munkálkodásnak pedig lennének objektíven is mérhető, számon kérhető kritériumai, melyek alulteljesítése esetén jogos lenne a bélyeg: haszontalan! Számomra ennél az agronómusi szemléletnél rokonszenvesebb az, amikor a dolgokra, a folyamatokra úgy nézünk, hogy azok egészen egyszerűen: vannak. Léteznek, megtörténnek, és mivel a világunk kellően összetett ezért a benne zajló folyamatok is hatnak egymásra, de ezekről a hatásokról sem szívesen gondolkodnék úgy, hogy akkor most vajon hasznosak-e a folyamatokra vagy sem, hanem egész egyszerűen inkább csak úgy, hogy ha hatnak, akkor hogyan hatnak. Mit okoznak, milyen következményei lesznek, és - szevasz, szabad akarat! - mit tehetnék én, hogyan hathatnék én is, ha teszem fel én másmilyen következményeket szeretnék látni. Nem azért, mert az a másmilyen következmény "hasznosabb" lenne, hanem azért, mert mondjuk akkor számomra ez a világ egy szebb világ lenne. Ez az én saját kis önmegvalósításom: meglebegtetni a lepkeszárnyaimat és hinni abban, hogy ettől a világ számomra szebb lesz.
Hogy mennyire nehéz ezt a haszonelvűséget elfogadni arra akkor is újfent rádöbbentem, amikor kicsit alaposabban is végiggondoltam az Embertenyésztési És Hasznosítási Minisztérium legfrissebb akcióját, ezt a nemzeti párkeresést elősegítő nemzeti szalonzenélő és nemzeti csujogató programsorozatot. Zárójelben a "nemzeti" jelző túlhasználatának kockázatairól és mellékhatásairól: "Az a logika ugyanis, amely szerint a magántermészetű ügyek erkölcsileg önmagukban nem, hanem mindig csak a nemzeti ügyekkel való azonosulás jegyében igazolhatók, fordított irányú következményekkel is jár: a magánérdekek korlátlanul beszűrődnek a nemzeti ügyekbe." Masao Maruyama Zárójel bezárva. Tehát nemzeti párkereső. Ez így, első hallásra elég combos marhaságnak tűnik, másodikra is, és talán harmadikra is, fikázza is rendesen a jelen pillanatban nem kormányeltartott sajtó, de ha kicsit mélyebben mögé nézünk a dolgoknak akkor azért mégiscsak van ebben valami elgondolkodtató. Például az a tény, hogy nálunk európai összevetésben is nagyon zárkózottak az emberek, a személyközi kapcsolataink intenzitása is és a rádiusza is roppant csekélyke. Ez azt jelenti emberi nyelven, hogy alig találkozunk, alig létesítünk egymással bármiféle kapcsolatot is, és amikor igen akkor is leginkább csak a nagyon közeli rokonokkal, ismerősökkel. Aminek aztán nem csak az lesz a hatása, hogy a párkeresésünk ellehetetlenül, hanem súlyos bizalmi deficitet is okoz ez a lassan nemzetivé avanzsáló társas magány. Gondoljon bele a kedves olvasó: hogyan lehetne megbízni olyanokban, akiket nem értek, mert nem volt módomban megismerni őket, az ő, sajátomtól eltérő élethelyzetét, a problémáit, a gondolkodását? De még messzebb is elmennék ám: hogyan lenne az elvárható, hogy a közügyeinkről a közvélekedésünk kiforrottabb legyen, ha nem nagyon léteznek azok a csatornák, amelyeken keresztül horizontálisan is a kellő alapossággal átbeszélhetnénk azokat? Hogyan létezhetne szolidaritás, ha nem ismerjük azt az embert, akivel szolidárisnak kéne lennünk? És persze: mi a bánatért csodálkozunk azon, hogy a horizontális hálózatok hiányát kihasználva bizonyos erők vertikális hálózatokat építenek és azok uralásán keresztül gyakorlatilag uralnak minket?
Az Erőss Zsoltok és Kiss Péterek a hegymászás csúcsai, a nyolcezreseink, de látni kéne, hogy mi van alattuk. Hogy van egy jelentősebb réteg, akik tudják magukról, hogy számukra nem hogy egy nyolcezres, de sokszor még egy háromezres csúcs is elérhetetlen kihívás, és ennek ellenére amikor csak tehetik mennek, aki csak a Pilisbe, hát oda, de májustól szeptemberig a környék kisebb hegyei azért elég szép számban tele vannak magyarokkal is. A hegymászás ugyanis csak részben szól a hegyről, talán sokkal inkább a közösségről szól, arról, hogy emberek együtt vannak, és ha már együtt vannak, akkor beszélgetnek. Megismerik egymást, és mivel a hegy az egy elég szigorú hely szinte rákényszerülnek, hogy megtanuljanak egymással szolidárisak lenni. Egy normazavaros társadalomban ezek a hegyre járogató csoportok olyanok, ahol bizony az átlagosnál sokkal erősebb a normakövetés normája, és ez még akkor is érdekes, ha ezek a normák speciálisabbak, afféle csoportnormák. Vannak olyan elsőbálozók, akik egy-egy ilyen csoportban tapasztalják meg életükben először úgy komolyabban, hogy né, hát vannak normák, és van, ahol a normakövetés bizony szigorú csoportkohéziós regula. És igen, mivel hegyre járni lányok is és fiúk is szeretnek napi rutin, hogy szerelmek, párkapcsolatok, házasságok is egy-egy közös túrán alapozódnak meg.
Nem tudom még csak megtippelni sem, hogy Magyarországon mennyien lehetnek azok, akik ilyen vagy olyan szinten hegyre járóknak tekinthetők. Ezrek? Tízezrek? Több? Passz, fogalmam sincs. Sajnos a hegy szeretetét, a hegymászás iránti fogékonyságot nagyon hátra tudja mozdítani az a tény, hogy nekünk nincsenek hegyeink. Talán ha lennének, akkor jó eséllyel több olyan polgártársunk is akadna, aki az önmegvalósítást ebben a formában képzelné el, és akkor talán Erőss Zsolt és Kiss Péter is érthetőbb lenne számunkra.
Értenénk, hogy ők számunkra valaminek a csúcsa, olyanok, akikre mi csak felnézni tudunk, de számunkra ez a felnézés is roppant fontos, hiszen ők azok, akik mi is vagyunk álmainkban, és ha ők számunkra szinte elképzelhetetlen erőfeszítéssel és kitartással megmásszák a Kancsendzöngát, akkor velük, rajtuk keresztül egy kicsit mi is megmásztuk.
És ha lefelé jövet meghalnak, akkor egy kicsit mi is velük halunk.
Mindez nehezen érthető egy haszonelvet istenítő társadalomban, és még nehezebben képzelhető el az, hogy egy élhető, szerethető világot eredményezhet az is, ha elfogadjuk azt, hogy az ember részben ember is, aki mer nagyot álmodni, aki meri értéknek tekinteni az önmegvalósítást akkor is, ha a saját elképzeléseiről van szó, de akkor is, ha a másokéiról, és azt tapasztalja, hogy azok számára elég furcsa elképzelések. Ne szeresse, ne kedvelje, számomra bőven elég az is, ha csak simán csöndben marad, így hajtva fejet az ember előtt, aki nem erőforrás, hanem: ember.