Van vagy inkább volt régen az a bizonyos típusvicc, "milyen a pont-pont-pont szendvics?", és rá a vicces válasz, például: Milyen a Brezsnyev-szendvics? Két ígéret között egy lófasz. Az ilyen típusviccekben az a jó, hogy bármikor aktualizálható, valamint tetszés szerint bővíthető.
Milyen a magyar történelmi szendvics? Két pártállam között egy kis hazugság.
Olvasom a bloggerkolléga posztját és nem nagyon akarom elhinni. Tényleg mondta, és tényleg ezt? De hát megírta az újság, és nem ám a kamanyista júdeoplutokrata szekértoló balliberált, hanem a Magyar Nemzet! Nem hiszik?
Kitért arra, hogy a közigazgatás megújításában a Fidelitas a legfontosabb utánpótlás lehet, és a fiatalítás minőségi javulást is eredményez majd.
És akkor most picit kapaszkodjanak meg: nem, ez nem a Magyar Nemzet híre, ők is csak átvették, és kitől? Az MTI-től. Az állami, kincstári, hivatalos, közszolgálati hírügynökségtől. Tehát ennél hivatalosabb már nem is lehet a pártállam deklarálása. Most akkor utazzunk egy kicsit időt. Vissza vagy harminc évet, 1983-at írunk, az akkori Navracsicsot úgy hívják, hogy Markója Imre, az akkori Fidelitast pedig úgy, hogy KISZ. Képzeljük el, hogy ez a KISZ éppen kongresszust tart és Markója Imre az alábbiakat mondja ott:
Kitért arra, hogy a közigazgatás megújításában a KISZ a legfontosabb utánpótlás lehet, és a fiatalítás minőségi javulást is eredményez majd.
Rebbent volna bárki ember szeme is ettől? Nem. A pártállamba, annak logikájába passzentosan illeszkedő megmondás, és lássuk be, hogy nekünk olyan sok bajunk a pártállammal nem volt, talán csak annyi, hogy szerettünk volna a Szaratov helyett egy Gorenjét, és ha azt megkapjuk, akkor felőlünk élhetett volna még a Népköztársaság akár hosszú évtizedeket is, élén a nép vezető erejével, valamint a nép vezető erejét utánpótolni hivatott szervével, a Kommunista Ifjak Szövetségével.
Sajnos történt közben egy kis ez meg az, hülyítettük önmagunkat huszonpáréven keresztül azzal, hogy esetleg lehetne ezt másként is, miközben azért lényegében véve mindent ugyanúgy csináltunk mint előtte, az állami állásokat zömmel ugyanúgy az arra hivatottak a mindenféle párt és egyéb kötődések alapján kapták meg, csak éppen ezt szemérmesen mindenki letagadta és igyekezett valamiféle szakmaiság-mítoszt generálni, amit sokszor még maga a kontraszelektált ifjú üdvöske is elhitt, és ez érthető is, hiszen ki szeretné inkább azt hinni, hogy azért lett belőlem foteltöltelék egy kényelmes helyen, mert a mispóchém nyakig benne volt a pártapparátusban, és nem inkább azt, hogy én ezt a képességeimmel érdemeltem ki?
Na, ennek a maszatolásnak immáron vége, és ez nekem tetszik. Szar, szar, de legalább őszinték vagyunk. Ki lett nyilatkoztatva, hogy immáron megint a pártállamot építjük, deklarálva lett, hogy annak ki a vezető ereje, helyére kerültek a dolgok, lehet hozzá viszonyulni. És fognak is. Amint hogy 1983-ban is viszonyultak, aki akar az emlékezhet, hogy ki, kik voltak azok, akik egy, csupán csak a képzeletemben lezajlott (vajon?) Markója Imre-felhívásra neki is láttak a párt útját járni. Mondjak egy nevet is? Mondok.
Gyurcsány Ferenc.
És akkor most, harminc év elteltével kezdünk mindent elölről, illetve lófaszt, folytatunk mindent ott, ahol abba se hagytuk. Gyurcsány jött, KISZ ment, Gyurcsány ment, Fidelitas jött, felkészül a következő Gyurcsány, the next, please!, hát, ilyen a magyar fejlődés szendvicse.